Amikor a „non-duális” szót használjuk, az túlmutat  ezeken az elme alkotta ellentéteken. De hogyan beszélhetünk valamiről, ami túlmutat az ellentéteken, ha még  a non-duálisról való beszédre irányuló kísérletünk is dualista?

A „non-duális” valójában a szanszkrit „Advaita” szó fordítása, amely egyszerűen „nem kettőt” jelent, és az élet lényegi egységére (egészségre, teljességre, egységre) mutat, egy olyan teljességre, amely itt és most létezik. Ez egy olyan szó, amely egy intimitásra, a szavakon túli szeretetre mutat, közvetlenül a jelen pillanat élményének középpontjában.  Az elkülönülés és a sokféleség meggyőző megjelenése ellenére csak egyetlen egyetemes lényeg létezik, egy valóság. Az egység minden, ami létezik – és mi is benne vagyunk.

Amikor azt mondjuk, hogy „non-duális”, az az életre mutat, amilyen jelenleg, a fogalmak és címkék megjelenése előtt; mielőtt a gondolat megteremti a dolgok világát:  asztal, szék, kéz, láb, félelem, én, te, múlt, jövő. Mi a gondolat előtti élet? Beszélhetünk erről egyáltalán? Lehetséges-e szavakba önteni a non-dualitást?

Amikor non-duálisról beszélünk, néha úgy tűnhet, hogy  „anti -kettősségre” gondolunk, hogy a dualitás ellen vagyunk, vagy hogy ez helytelen, hamis vagy akár veszélyes is. Ez aztán elvezethet a dogmatikus gondolkodáshoz és a vallásossághoz és az igazság hirdetéséhez:  „Te dualista vagy, én pedig nem dualista! Én nem kettősebb vagyok, mint te!” Ez a  nem-kettősség vallása. Minket jobban érdekel a  nem-kettősség igazsága.

A non-duális világnézet vallás vagy filozófia?

A non-duális világnézet nem egy új hitrendszer, vallás vagy egy „hogyan kell” útmutató az élethez. Nem tesz ígéreteket a jövőre vonatkozóan. Természetesen válhat hitrendszerré vagy vallássá, ugyanúgy, mint bármi más. Elkezdhetsz  hinni abban, hogy  „nincs én, nincs idő vagy tér, és minden csak illúzió” – és a non-duális az új hitrendszereddé válhat.  Beszélhetünk és vitatkozhatunk a non-duális fogalmakról, amíg el nem kékülünk, vitatkozhatunk arról, hogy kinek van igaza és kinek nincs igaza, és ki a „nem dualista”, de ennek az egésznek a lényegét nagyon hiányolnánk.

El lehet érni a non-duális állapotot?

Hát nem lenyűgöző, ahogy az elme automatikusan megpróbálja valamiféle különleges állapottá vagy tapasztalattá alakítani azt, amiről beszélünk?! Az elme hall a non-duális fogalmáról, és  akarja azt. És megkérdezi:  „Hogyan kaphatom meg? Hogyan érhetem el? Hogyan látom? Ki vihet oda? Ki tudja nekem továbbítani? Ki taníthatja meg vagy adhatja nekem? Hol találom meg? Keresni kezd  valamit, amit „non-duálisnak” neveznek. Várni kezd rá. Reménykedik.

Ez elkerülhetetlenül meg fog történni, mert az egyén mindig kereső. Kereshetjük a gazdagságot, a sikert, a hatalmat, a hírnevet, vagy inkább „lelki” dolgokat keresük – de valójában ez mind ugyanaz a keresés. A spirituális kereső pénz, hatalom és siker helyett felébredést, megvilágosodást vagy non-duális állapotot kereshet – de legbelül ez ugyanaz a mozgalom.

Az idő mindig részt vesz a keresésben. Amit keresünk, az mindig a jövőben van. Azt mondjuk:  „Egy napon megtalálom a non-duálist. Non-duális állapotba kerülök. Szóval állj meg itt! A non-dualitást már a jövő céljává változtattad. Állj meg és nézd meg, hol kezdődik ez a keresés.

A szüntelen keresés különböző formákat ölt

Kérdezz meg bárkit az utcán, hogy mit keres, és valószínűleg azt fogják mondani, hogy békét, boldogságot, sikert, népszerűséget, hatalmat, szeretetet, elfogadást, megértést, hírnevet, dicsőséget, stb. Valaki, aki „spirituális személyként” azonosítja magát, lehet, hogy megváltozott tudatállapotot, vagy valamilyen átalakulást, vagy megvilágosodási élményt keres, vagy arra törekszik, hogy többé ne keressen semmit!

Mindenki keres valamit. Ennek a keresésnek számos formája van, de valójában ez mind ugyanaz a keresés. Úgy tűnik, mintha mindenki mást keresne, de valójában amit mi keresünk, mélyen  ugyanaz. Alapvetően mindenki ugyanarra a teljességre törekszik, egy olyan teljességre, amely már itt van, de figyelmen kívül hagyjuk a jövőbeli befejezés utáni törekvéseinkben. Itt kezdődik minden: valami jobbat keresni a jövőben. Keresi a következő pillanatot, amely egy jobb pillanat lesz, egy teljesebb pillanat. És természetesen a non-duális valami mássá válhat, amit keresel. A non-duálist új célunkká alakíthatnánk. De a „non-duális” szó valójában arra mutat, ami már  jelen van itt és most, ebben a jelen tapasztalatban. Nem egy új célról beszélünk a keresőnek. Olyan életről beszélünk, amilyen már van.

Ha az élet úgy tökéletes, ahogy van, akkor miért keresünk tovább?

Az igazi kérdés az, hogy  „Ki keres?”. Mi ez a kereső? Hol van? Megtalálom most? És ez a kereső vagyok valójában? Úgy tűnik, különálló egyéniség vagyok, aki keres valamit, amivel kiegészítheti magát, de vajon tényleg az vagyok? Ez a keresés valóban meghatároz engem? Valóban olyan vagyok, aki hiányos, valami, ami a jövőben való befejezést keresi? Végigmész a kérdéseken, és végül eljutsz az alapvető kérdéshez: „Ki vagyok én?” Minden oda vezet a végén.